Határok meghúzása – Miért nehéz nemet mondani, és hogyan tanulhatjuk meg mégis?

de egyszerűen túl soknak érezted az értesítéseket, üzeneteket, emaileket, amiket a tanlás mellett fel kellett dolgoznod és megválaszolnod. Az egyik legcsendesebb, mégis legkimerítőbb élmény a mai világban az, amikor azt érezzük, hogy mindenki folyamatosan hozzánk fér. Az időnkhöz, a figyelmünkhöz, az energiánkhoz, az érzelmeinkhez. Nem feltétlenül rossz szándékból, egyszerűen csak azért, mert elérhetők vagyunk. Online, telefonon, üzenetben, emailben, és sokaknak persze személyesen, fizikailag is. A határok kérdése ma már nem csak pszichológiai téma, hanem mindennapi túlélési stratégia, különösen a fiatalabb generációk számára, akik egy folyamatosan jelenlévő, reagálásra épülő kultúrában nőttek fel.

Erre egy megoldási, megküzdési stratégia a határhúzás. A határok meghúzása még mindig sokak fejében egyet jelent az önzéssel, a ridegséggel és az elutasítással. Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A határ nem fal, hanem ajtó, hiszen mi döntjük el, hogy mikor van nyitva, mikor csukjuk be, és kinek. A kérdés inkább az, hogy egyáltalán tudjuk-e hol vannak ezek a határok, vagy már annyira hozzászoktunk az állandó alkalmazkodáshoz, hogy észre sem vesszük, mikor lépjük át őket.

A „mindig elérhető” generáció terhe

A fiatalok és fiatal felnőttek számára a határhúzás különösen nehéz feladat. Egy olyan világban szocializálódtak, ahol a gyors válasz elvárás, a késlekedés magyarázatra szorul, az online jelenlét hiánya pedig gyakran gyanús- Ha visszavonulsz, könnyen megkapod, hogy túlérzékeny, lusta, esetleg hálátlan vagy. Ráadásul mivel mindenki hozzá van szokva a gyors válaszokhoz, ha a beszélgetőpartnered ezt nem kapja meg, akkor el kezd aggódni, hogy valami rosszat mondott, vagy haragszol rá, ami még nehezebbé teszi a helyzet navigálását. Ez a folyamatos készenléti állapot hosszú távon érzelmi kimerüléshez vezet. Nem feltétlenül látványos módon, hanem lassan, alattomosan. Először csak fáradtabbak vagyunk, ingerlékenyebbek, kevésbé lelkesek. Aztán megjelenik az a furcsa érzés, hogy már semmihez nincs igazán kedvünk, még azokhoz a dolgokhoz sem, amiket korábban szerettünk. Ilyenkor a legtöbben nem a határok hiányára gondolnak, hanem arra, hogy velük van a baj. A konstans elérhetőség az egyik fontos terület, ahol meg kell tanulni a határhúzást, de vannak más olyan szociális és egyéb helyzetek is, ahol ez egy jó stratégia, így ezekre is ki fogunk térni.

A túlterheltség

Általában abból látszik, hogy nem alkalmaz megfelelő határokat az ember, ha tartósan túl sok mindent csinál egyszerre és ez kimeríti. Ez megjelenhet olyankor, amikor valaki a munkahelyén nem tud nemet mondani az újabb feladatok elvégzésére, olyanokkal tölti a szabadidejét, akik leszívják az energiáját vagy minden programon részt vesz, nem azért, mert ezeket élvezi, hanem kötelességtudatból. Ha az ember mindenre igent mond, minden kérést teljesít, mindenki másnak segít, akkor végül csak saját magára nem jut idő és energia. Sok oka lehet annak, hogy valaki belekerül ezekbe a helyzetekbe a gyerekkori mintáktól kezdve a teljesítési kényszeren át a bizonyítási vágyig. Bárhonnan fakadjon is, ha folyamatosan túl sok terhet cipel az ember, akkor egyszer elérkezik az a pont, ahol összeroppan és semmit sem tud tovább csinálni. Ezt érdemes megelőzni és kimerülést érezve átvizsgálni a különböző élethelyzeteket, hogy kiderüljön, hol  kell erősebb határokat meghúzni önmaga megvédéséért.

Mi tanultunk a határokról, és mit nem?

A határhúzás képessége nem velünk született készség. Tanuljuk, vagy éppen nem tanuljuk, a családban, az iskolában, a közösségeinkben. Sokunk számára a gyerekkor üzenetei arról szóltak, hogy alkalmazkodni kell, csendben maradni, nem „hisztizni”, nem okozni kellemetlenséget. Ezek az üzenetek jó szándékból születtek, mégis mély nyomot hagytak. Azt tanultuk meg ezeken keresztül, hogy mások igényei előrébb valók a sajátjainknál. Felnőttként ezek a minták újra és újra aktiválódnak. Munkahelyen, ahol túlórázunk, mert „most mindenki ezt csinálja”, baráti kapcsolatokban, ahol mi vagyunk az örök meghallgatók, de minket ritkán kérdeznek, családi helyzetekben, ahol nehéz nemet mondani, mert „ők mindig is ilyenek voltak”. A határok hiánya ilyenkor nem egyetlen nagy probléma, hanem sok apró lemondás önmagunkról.

Belső határok, amikor nem mások lépik át őket

A határhúzásról gyakran úgy beszélünk, mintha kizárólag másokkal lenne dolgunk. Pedig legalább ilyen fontosak azok a határok, amelyeket magunkkal szemben nem tartunk meg. Amikor túl sokat vállalunk, amikor nem pihenünk, pedig szükségünk lenne rá, amikor folyamatosan halogatjuk a regenerálódást, mondván, hogy „majd, ha vége ennek az időszaknak”. A probléma az, hogy mindig van egy következő időszak. A belső határok hiánya gyakran láthatatlan, mert kívülről produktivitásnak, kitartásnak, ambíciónak tűnhet, ha nem tartunk szünetet. Belülről viszont szorongás, üresség, kimerültség társul hozzá. A határok meghúzása itt azt jelenti, hogy felismerjük, hogy nem kell mindent kibírnunk ahhoz, hogy értékesek legyünk.

 A lemondás mellett azt is idesorolhatjuk, amikor ígéreteket teszünk magunknak, hogy valami szokást beépítünk az életünkbe, valamiben fejlődünk, valami károsról leszokunk, viszont hamar feladjuk a próbálkozást, mert kényelmesebb a megszokott.  Viszont, ha a saját magunknak tett ígéreteket nem tarjuk be, akkor másoktól is könnyebb elfogadjuk, amikor ők teszik ezt velünk. Emiatt az önértékeléssel is nagyban összekapcsolódik a határok meghúzása vagy azok hiánya. A határok egyik kulcskérdése ugyanis az, hogy „mi elfogadható nekem?” és ebből következtetve mi az, ami már az elfogadható határon kívülre esik.

Az elérhetőség tekintetében fontos meghúzni olyan határokat, hogy például munkaidőn túl nem válaszolok munkával kapcsolatos emailekre és hívásokra. Vagy a napnak bizonyos szakaszait telefonmentes, közösségi médiamentes időszakká nyilvánítom, amikor nem nézem az értesítéseket, nem írok vissza az üzenetekre. Kerülhetnek a határok közé teljes detox napok is, amikor egyáltalán nem vagy elérhető vagy felállíthatsz magadnak is egy szabályrendszert, hogy az azonnaliság helyett mennyi időn belül akarsz válaszolni az üzenetekre.

Határok és kapcsolatok: mit kockáztatunk valójában?

Sokan attól félnek, hogy ha határokat húznak, akkor elveszítenek kapcsolatokat. Ez a félelem érthető, különösen akkor, ha korábban a szeretetet feltételekhez kötve tapasztaltuk meg. Fontos azonban különbséget tenni a valódi kapcsolatok és az egyoldalú elvárások között. Egy kapcsolat, ami csak addig működik, amíg mi mindig elérhetőek, rugalmasak és megértőek vagyunk, hosszú távon nem biztonságos és nem is ad az életünkhöz. Ebben a helyzetben nincs kölcsönösség, nem arról van szó, hogy mindkét fél elfogadja a másik esendőségét, megbocsájtja a hibákat, alkalmazkodik, hanem, hogy az egyik fél kihasználja a másik türelmét, szeretetét.

A határhúzás gyakran átrendezi a kapcsolatainkat. Lesznek, akik közelebb kerülnek, mert végre tisztább, őszintébb dinamika alakul ki. És lesznek, akik eltávolodnak, vagy egy idő után teljesen kiesnek, mert nem tudnak vagy nem akarnak alkalmazkodni az új keretekhez. Ez fájdalmas lehet, de egyben felszabadító is, mert segít megérteni, hogy kik azok, akik valóban tiszteletben tartanak minket. Ez az átalakulás jöhet a körülmények változásából is. Például valaki átalakítja az életmódját, és nem jár rendszeresen inni vagy bulizni, hanem helyette a természetben kirándulva vagy önfejlesztéssel tölti a szabadidejét. Itt egy határ, hogy a kapcsolatok ebben az új keretrendszerben akarja fenntartani, így mondjuk nem bulizást, hanem kirándulást, közös kreatív délutánt kínál fel mint közösen töltött idő. Lehetnek olyan barátok, akik csak szórakozáshoz keresnek társaságot, így ők nem maradnak az illető életében, de vannak olyanok is, akiknek a kapcsolat az elsődleges, így ők alkalmazkodnak és megmarad a barátság.

Az is lehet egy határ, hogy valaki úgy érzi, hogy mindig ő kezdeményezi a baráti társaságban a közös programok szervezését, így bizonytalan a barátságokban, emiatt meghúzza magában azt a határt, hogy akkor megy el a következő programra, ha valaki más megszervezi. Lehet, hogy a többieknek is fontos a barátság, és összehoznak programokat anélkül, hogy ez a személy kezdeményezné, de az is lehet, hogy már fellazultak a kapcsolatok a társaságban, így senki sem érzi magában a késztetést, hogy összehívja a többieket, ami végül a baráti társaság csendes széteséséhez vezet. Ezek a helyzetek segítenek felismerni, hogy melyik kapcsolatok kölcsönösek, hol teszi bele az energiát a másik fél is, és hol egyoldalú küzdelem a barátság fenntartása. Ez pedig segít megítélni, hogy érdemes-e egy kapcsolatba több időt és energiát beletenni, vagy jobban jár az ember, ha új barátokat keres. Persze párkapcsolatokra is alkalmazható ez a logika, hiszen itt is gyakran előfordulnak szándék- és befektetett energia alapján különbségek.

A legnehezebb talán a családon belül menedzselni ezeket a helyzeteket. Szinte mindenkinek van egy rokona, akivel valamiért nem szívesen tölt időt. Ez lehet a személy önzősége, a problémás, bántó kommentek, amiket rendszeresen megenged magának, vagy a családtagok kihasználása. Gyerekkortól kezdve a társadalom hangsúlyozza a család fontosságát, így rengetegen fenntartanak kötelességtudatból olyan családtagokkal kapcsolatot, találkozásokat, akik bántóak vagy leszívják az energiájukat. Ezen a téren is érdemes átgondolni a belső határokat, illetve ezeket másokkal szemben is megfogalmazni. A nyílt kommunikáció segíthet abban, hogy mindenki egy kicsit jobban odafigyeljen a saját viselkedésére, és javuljon a családi összejövetelek hangulata, de az is előfordulhat, hogy a másik fél nem hajlandó beismerni sem a bántó viselkedését, ezért akit bánt csökkenti vagy akár teljesen megszünteti a kapcsolatot vele.

Generációs minták és öröklött terhek

A határok kérdése nem választható el a generációs tapasztalatoktól. Az idősebb generációk gyakran olyan világban nőttek fel, ahol a túlélés, a stabilitás és az alkalmazkodás volt az elsődleges cél. A fiatalabb generációk viszont már egy érzelmileg tudatosabb közegben nőnek fel, és bátrabban beszélnek a mentális egészségről, kiégésről, önvédelemről. Ez a különbség sok félreértést szülhet, ugyanakkor lehetőséget is teremt a tanulásra. A határok meghúzása nem tiszteletlenség a múlt felé, hanem annak az elismerése, hogy más körülmények között élünk. Nem kevesebbet akarunk adni, hanem fenntarthatóbban. Nem elutasítjuk a kapcsolatokat, hanem meg akarjuk őket őrizni úgy, hogy közben mi magunk se tűnjünk el bennük. Mindezeket nehezebb lehet elfogadnia egy olyan generációnak, aki ahhoz szokott, hogy az öregeknek megkérdőjelezetlen tisztelet jár, az ő véleményük a meghatározó, és mások igazodnak hozzájuk, nem pedig ők a fiatalabbakhoz. A fiatalabbak viszont egyenlő félként tiszteletet várnának el, ami nem az életkoron alapul. Ezeket a különbségeket nehéz, de nem lehetetlen nyílt és őszinte kommunikációval kezelni.

A határhúzás, mint folyamatos tanulás

A határok nem kőbe vésett szabályok. Változnak az élethelyzetekkel, a tapasztalatainkkal, az önismeretünk mélyülésével. Lesznek időszakok, amikor szigorúbbak vagyunk, és olyanok is, amikor rugalmasabbak. A lényeg nem a tökéletesség, hanem a tudatosság. Nem attól működik jól egy meghúzott határ, ha kapásból kitiltjuk az életünkből azt, aki egyszer megsérti. Helyette sokkal beszélgetősebben, a lényeget és okot elmagyarázva érdemes csinálni, mert ez hoz hosszabb távon gyümölcsöt. Például nem megoldás, ha magadban kitalálod, hogy nem kérdezhetnek a családtagok a szerelmi életedről, és amikor a vasárnapi ebéd közben a nagymamád megteszi, akkor eldöntöd, hogy vele többet nem állsz szóba. Helyette egy nyugodt pillanatban elmesélheted neki, hogy neked miért esik rosszul ez a kérdés, miért frusztrál a téma, és azt is, hogy szívesen beszámolsz neki, ha lesz valami pozitív fejlemény, de nem szeretnéd, hogy erről kérdezgessen. Ha ő elmondja, hogy miért hozza mindig elő ezt a témát, azt meghallgatva őt is jobban megérted és egy egyszeri drasztikus lépés helyett lehet, hogy több beszélgetés során, de végül valószínűleg elérheted, hogy a kapcsolat is megmarad és a kellemetlen kérdések, kommentek sem jönnek elő, vagy legalábbis nem olyan gyakran, mint korábban.

Nyilván vannak olyan helyzetek is, amikor a másik egyáltalán nem tartja tiszteletben a kéréseket, a határokat, és az egyetlen megoldás végül a kapcsolat teljes megszakítása legyen szó családtagról, ismerősről, barátról vagy párkapcsolatról akár. Hiszen, ha mindent megtettünk, beszéltünk a helyzetről, elmondtuk, hogy nekünk miért fontos, hogy változtassanak a viselkedésükön, de nem teszik, akkor nem is áll szándékukban, és nem tisztelnek eléggé ahhoz, hogy alkalmazkodjanak. Folyamatos tanulás tehát kitapasztalni, hogy mikor van szó tiszteletlenségről, mikor fakad csak félreértésből egy-egy helyzet, mikor lehet beszélgetéssel pozitív irányba változtatni egy kapcsolatot és mikor kell inkább elengedni a másikat, aki nem az érdekeidet és jólétedet tartja szem előtt.

A határok meghúzása végső soron nem más, mint önmagunk komolyan vétele. Annak kimondása, akár szavak nélkül is, hogy az időnk, az energiánk, az érzelmeink végesek, és éppen ezért értékesek. Egy olyan világban, ami folyamatosan többet kér, a határhúzás csendes, de erőteljes ellenállás legyen szó bántó emberekről vagy folyamatos elérhetőségről akár. Ez nem elzárkózás, hanem önvédelem. Nem önzés, hanem önismeret. És talán az egyik legfontosabb lépés afelé, hogy nem csak túléljük a mindennapokat, hanem valóban jelen is legyünk bennük.

források: www.psychologytoday.com, www.theguardian.com, www.verywellmind.com, www.mindbodygreen.com, www.hbr.org,
képek forrása: www.unsplash.com, www.pexels.com